We Love Budapest: Ha analógiát szeretnék keresni a könyvrestaurátorra – és az természetesen nem a szerelő –, akkor az orvos jut az eszembe. Ugyanazt csinálod egy sérült könyvvel, térképpel, irattal, bármivel, ami papírból van, mint az orvos a betegével. Megállja a helyét a párhuzam szerinted?
Bősze Tímea: Persze, mondhatjuk – félig viccesen –, hogy amit csinálok, az könyvsebészet. Ha megnézed az eszközöket, amiket használok, néhány közülük nemcsak hasonló az orvosi műszerhez, hanem konkrétan az: szike, mindenféle csipeszek, különböző spatulák. Ezeket az eszközöket egy sebész vagy egy fogorvos is használja, és a restaurálás során is remekül bevethetők.
WLB: Tisztázzuk az elején: a könyvrestaurátor és a könyvkötő két külön hivatás. Miben rejlik a fő különbség?
B. T.: Anélkül, hogy bármi jót vagy rosszat mondanék a könyvkötőszakmáról, szerintem a fő különbség a szemléletünkben érhető tetten. Mondok egy példát: ha könyvkötőhöz viszel egy sérült könyvet, aminek a széle, mondjuk, tele van szakadással, akkor elképzelhető, hogy a sérüléseket nem kijavítja, hanem először körbevágja a könyvet. De így az már nem az a tárgy, ami előtte volt. A restaurátornak viszont esze ágában sincs körbevágni egy könyvet. A könyvkötő, fogalmazzunk így, a funkciónak megfelelően javít. A restaurátor állapotot stabilizál, hogy megakadályozza a további romlást, és persze az adott állapotból, amennyit a tárgy enged, igyekszik kihozni egy, az eredeti állapothoz hasonló esztétikai és funkcionális megjelenést. Figyelembe véve az akkori készítési technikákat, és még nagyon sok más szempontot is. Persze gyorsan tegyük hozzá: könyvkötő és könyvkötő között is lehet különbség, és van, aki szinte már restaurátori minőségű munkát végez.
A restaurálásban létezik egy elv, a minimális intervenció elve. Ez azt jelenti, hogy a tárgyon csak a legszükségesebb beavatkozásokat végezzük el. Vagyis stabilizáljuk az állapotát, megakadályozzuk a további állapotromlást, esetleg konszenzus alapján esztétikai javítást végzünk rajta. A restaurálás során semmiképp nem hozunk létre új tárgyat, akkor ugyanis veszítene az eszmei vagy a piaci értékéből.
Ezért általában más keres fel engem, mint aki a könyvkötőhöz fordul. Talán ez utóbbihoz inkább olyan tárgyak kerülnek, amelyek napi használatban vannak, és sűrűn forgatják őket. Hozzám inkább gyűjtők, kereskedők, múzeumok fordulnak, akik becses vagy muzeális értékű tárgyakat birtokolnak, így fontos szempont a tárgy eredeti állapotának a megőrzése.
WLB: Ha egy könyvet ideális körülmények között tartanak, milyenek a kilátásai, mennyi az életideje? Mennyi idő múltán kell hozzányúlni, feljavítani?
B. T: Szerintem nincs ilyen. Egy könyv életideje akár „végtelen” is lehet. Persze mindez függ attól, hogy milyen körülmények között tartják. Vagyis milyen a páratartalom, a hőmérséklet, a megvilágítás ott, ahol tárolják, porosodik-e, milyen gyakran veszik kézbe, kik használják, stb. De az élettartam függhet attól is, hogy a tárgy milyen alapanyagból készült. Gondolj bele, vannak több száz éves könyvek, amelyek gyönyörű állapotban megmaradtak, és megfelelő gondoskodás mellett meg tudják őrizni ezt az állapotot. Egy könyv tipikus sérülései egyébként elsősorban abból adódnak, hogy mennyit és hogyan használták. A nyitogatástól, a feszegetéstől gyengül, sérül. De ha egy könyv nyugalmi állapotban van, akkor tulajdonképpen a világ végéig „elállhat”.
WLB: Találkoztál már olyan sérüléssel, amit lehetetlenség volt kijavítani?
B. T.: Vannak nehéz esetek, akár technikai vagy egyéb szempontból, de a legtöbb sérülést ki lehet javítani.
WLB: Jellemzően miket restaurálsz?
B. T.: Mindent, ami papíron van, vagy papírból készült. Ez lehet persze könyv, de régi dokumentum, térkép vagy akár lámpaernyő is.
WLB: Azért előfordult már, hogy azt mondtad az ügyfélnek, bocsánat, de ezzel nem lehet mit kezdeni?
B. T.: Nem, ilyet még nem mondtam, de az előbb említett lámpaernyő esetében elmondtam az ügyfélnek, hogy technikailag nem biztos, hogy meg tudom oldani a javítást. Tehát megcsinálom, ne fizessen érte, meglátom, hogyan boldogulok. Itt ugyanis hullámzó, homorú és domború felületeken kellett fixálni a töréseket és a beszakadásokat. Gondolkodtam rajta egy ideig, és végül sikerült megoldani a problémát. Nem kértem érte pénzt, egyszerűen számomra is öröm volt, hogy eleget tehettem a kihívásnak.
A fotó is papír, de az egy speciális terület. Az újabb technológiával készült fényképeket tudom restaurálni, de a korai, speciális technikával készült fotográfiákhoz, például egy dagerrotípiához nem nyúlnék, annak a javításában nincs gyakorlatom. Egyébként ha bármiben bizonytalan vagyok, tanácsot kérek a kollégáimtól.
WLB: Létezik az a kategória a szakmádban, hogy legnagyobb kihívás, vagy igazából minden annak számít?
B. T.: A legnagyobb kihívás… Nos, olyan talán nincsen, de sok minden okozhat nehézséget. Például a méret. Tavaly egy kolléganőmmel egy 480 × 150 cm nagyságú kortárs alkotást kasíroztunk fel vászonra, hogy biztonságosan tudják szállítani kiállításról kiállításra. A hatalmas tárgyat egyszerűen nehéz volt kezelni.
De kihívás volt például 65 darab egyedi méretű, vászonborítású, kinyitható archiválódobozt készíteni a Zenetudományi Intézet számára. Óriásiak voltak, így ki kellett találni a metódust, hogyan lehet jól racionalizálni a munkafolyamatot, hogyan kell préselni a nagy méretű tárgyakat.
De volt, hogy egérrágta bibliát kellett restaurálni. Kb. 300 oldalt rácsált meg az állatka, elindult kívülről, és szépen haladt befelé, majd újra ki. A lapokat egyenként egészítettem ki. Maga a feladat nem bonyolult, csak idő- és munkaigényes, rendkívül aprólékos tevékenység. Macerás, lassú munka.
Volt olyan könyv is a műhelyben, amelynek a közepén kb. 40 lapot kiégettek. Mintha bombát dobtak volna a könyvbe. A széleken potyogtak ki az elszenesedett apró papírdarabkák. Stabilizálni kellett a lapok állapotát, és újra lapozhatóvá kellett tenni a könyvet.
WLB: Ebben a konkrét esetben mit tettél?
B. T.: A lapok javítására általában különböző vastagságú, struktúrájú, árnyalatú japán papírt használunk. Ez egy csodálatos anyag. Ez esetben egyenként a sérült lapok mindegyikét két oldalról megkasíroztam leheletvékony japán papírral, hogy az ép szöveget ne takarjam el. Vagyis egy szendvicsbe helyeztem a könyv lapjait, így az elszenesedett darabkák potyogása megszűnt, a könyv újra lapozhatóvá vált.
WLB: Úgy gondolom, hogy ezt a hivatást akkor választja az ember, ha van valami szorosabb, személyes kapcsolata a könyvekkel. Neked hogyan jött az életedbe?
B. T.: Sok évvel ezelőtt a családunk könyvekkel kezdett foglalkozni. A megvásárolt könyvek, kották gyakran kerültek restaurátorhoz. Ezzel párhuzamosan bennem is egyre inkább megfogalmazódott a karrierváltás, majd a tettek mezejére léptem.
WLB: Mennyi idő alatt lehet megtanulni a könyvrestaurálást? Milyen képességek kellenek hozzá?
B. T.: Kb. 15 évvel ezelőtt kezdtem megtanulni a szakmát, akkor még a korábbi munkám mellett (televíziós szerkesztőként dolgoztam), és független restaurátorként 6 éve dolgozom, miután teljesen magam mögött hagytam a televíziós újságírást. A restaurátormunkához mindenképp kell kézügyesség, rajztudás, esztétikai érzék, türelem, kitartás és kreativitás.
WLB: Csináltam egy gyors keresést reggel a kávé mellé, és azt láttam, hogy vannak ugyan rajtad kívül is könyvrestaurátorok, de elég kevesen, egy kezemen meg tudom számolni, hányan. Hiányszakma lenne?
B. T.: Sokan valóban nem vagyunk, a legtöbb könyv- és papírrestaurátor könyvtárakban és múzeumokban dolgozik. Kevesen élünk a piacról, van néhány régóta létező, nagyobb cég, akik, mondjuk, szintén a piacról élnek, de tulajdonképpen ők is intézményi megbízásokat teljesítenek.
WLB: Te intézményeknek, könyvtáraknak, levéltáraknak, múzeumoknak nem is dolgozol akkor?
B. T.: Két intézménynek dolgozom rendszeresen, az egyik a Liszt Ferenc Múzeum és Kutatóközpont, a másik pedig a Holokauszt Emlékközpont. A privát ügyfélköröm pedig magánemberekből, kereskedőkből és gyűjtőkből áll össze.
WLB: Workshopokat mióta tartasz, és azokon mi történik pontosan? Olyanok jelentkeznek, akik maguk is könyvrestaurátorok szeretnének lenni, vagy akik szeretnének kézműveskedni, és valami különlegest is kipróbálnának?
B. T.: Három vagy négy éve tartok workshopokat, ma már többfélét is. Van restaurálás és könyvkötés. Ez utóbbi inkább kreatív, szabadidős tevékenység, hasonló ahhoz, mint amikor elmész valahová kerámiát készíteni. A másik kurzuson restaurálunk. Ezt nyugodtan nevezhetem akár közösségépítésnek is, mert nagyon sokan újra és újra eljönnek. Egyrészt azért, mert a hatórás workshop gyakran nem elég arra, hogy befejezzék a tárgy javítását. Másrészt pedig itt minden anyagot és eszközt megtalálnak az újabb tárgyak restaurálásához. Fontos az is, hogy a résztvevőknek óriási sikerélményt okoz, hogy maguk teszik rendbe a hozott tárgyat. Bármilyen papíron lévő dologgal lehet dolgozni, csak a méret az, ami határt szabhat, mert bármi nem fér el az asztalokon. Ősztől már angol nyelven is lesz kurzus, egyelőre könyvkötés.
WLB: Azt mondtad, a restaurátorworkshopok közösséget is építenek. Mekkora ez a közösség?
B. T.: Nem túl nagy, de nagyon lelkes közösség. Elég jól ismerjük egymást, egész sok mindent tudunk a másikról. Van, akivel szorosabb kapcsolatom is kialakult az évek során. Aki könyvkötészetre jön, az egy alkalom után nem biztos, hogy visszatér, mert ott azt a technikát megtanulta. De a restaurátorkurzus, az más, hosszabb távra is szólhat. Van, akinek ez lesz a hobbija, viszont olyan is akad, aki komolyan gondolja. Ketten például szeptembertől a Nemzeti Múzeum segédrestaurátori képzését fogják elkezdeni. Sőt, olyan is akad, aki már a Képzőművészeti Egyetemen tanul.
WLB: Hivatalos formában hol lehet könyvrestaurátornak tanulni?
B. T.: Egyrészt a Képzőművészeti Egyetemen, de ott a papír nem önálló szak, hanem a bőrrel van együtt. Ami egyébként logikus, mert ha itt is szétnézel, jó pár könyvet látsz bőrkötésben. Aztán ott van a Nemzeti Múzeum már említett képzése, ahol sokféle anyaggal dolgoznak, és ott később lehet papírra szakosodni, vagyis ebből az anyagtípusból elkészíteni a vizsgamunkát. Végül az Országos Széchényi Könyvtárnak is van egy nagyszerű, hároméves papírrestaurátori képzése.
WLB: Bár amit eddig felsoroltál, az sem kevés, de a könyvek meg a papírtárgyak helyreállítása, a tanítás és a workshopok tartása mellett miből áll még a tevékenységed?
B. T.: A Liszt Ferenc Múzeum éves időszaki kiállításait is én prezentálom. Egyrészt az aktuális kiállításra szánt anyagot átnézzük a kurátorokkal, és ha szükséges, restaurálom az egyes darabokat. Ha mindez megvan, és előkészítettük az anyagot, a kurátorok elképzelése alapján prezentáljuk az egyes tárgyakat. Ha szükséges, kitalálom és elkészítem az egyedi tárolóeszközöket, például érmeknek, könyveknek. Meghatározom, hogyan, milyen körülményeket kell biztosítani a kiállított gyűjteménynek. De akkor is engem keresnek, ha a múzeum kölcsönad egy tárgyat egy másik intézménynek. Akkor az adott tárgyról készítek egy leírást, hogy pontosan milyen állapotban indítottuk útjára. Ha esetleg később sérülne, lássuk, hogy az kinek a felelőssége. Ez esetben szintén meghatározom a tárgy szállításának, tárolásának a feltételeit.
WLB: Pedig ránézésre elég magányos, amolyan molyolós tevékenységnek tűnik.
B. T.: Tulajdonképpen az is. A többi dolog viszont szépen kiegészíti és változatossá teszi, így nem is magányos.
Ha bővebben is érdekel, hogyan telnek egy könyvrestaurátor mindennapjai, kövesd be Tímea oldalát!
Most előrendelheted
a We Love Budapest új könyvét!
Nagy hírünk van, nemsokára könyvünk jelenik meg! Nem kevesebbre vállalkoztunk a We Love Budapest újságíróiként, mint hogy megírjuk Budapest mind a 23 kerületének történetét.
A színes grafikákkal és fotókkal illusztrált könyvet itt most elő is rendelhetitek, hogy biztosan ne maradjatok le róla!
hirdetés
