„Vallásos zsidónak lenni fárasztó, de édes” – Interjú Deutsch-Fehérváry Mercédesszel és Deutsch Péterrel

We Love Budapest: Miért tartottátok fontosnak, hogy közösen írjatok egy olyan szakácskönyvet, amiben a kóser receptek mellett a zsidósághoz kapcsolódó ünnepekről, szokásokról szóló edukatív tartalmak is megjelennek?

Deutsch-Fehérváry Mercédesz: A Kosher – Deutschék konyhája című könyv ötlete a Covid idején kezdett formálódni. Nehezen éltük meg azt az időszakot, bezártak a zsinagógák, nem találkoztunk a közösségünkkel, és nem tudtuk, hogyan segítsünk nekik megtartani az ünnepeket, vagy éppen feleleveníteni, illetve elsajátítani a szokásokat. Akkoriban már valamennyire foglalkoztam az Instagrammal, nagyjából megvolt, hogyan lehet jó videókat készíteni, így elkezdtünk ilyen módon kapcsolódni az emberekhez, egyszerű telefonos videókon mutattuk be a rituálékat Petivel (Deutsch Péter, a Bethlen téri zsinagóga rabbija – a szerk.), így az emberek otthon is meg tudták élni a zsidó hagyományokat. Ez annyira tetszett a közösségnek, hogy a mai napig kapunk olyan visszajelzéseket, hogy ezek alapján tartják meg az ünnepeket, ha valamilyen oknál fogva nem tudnak eljönni a zsinagógába. A Covid után mindenki visszatért a hagyományos életébe, mi is újból mehettünk a zsinagógába, ugyanakkor szerettük volna megtartani az online összegyűlt közösséget és folytatni a zsidó kultúra megismertetését. Ennek a továbbgondolása ez a szakácskönyv.

Deutsch Péter: És igazából ez nemcsak egy szakácskönyv, hanem egyfajta oktatókönyv is, így ha kinyitja valaki, aki még nem találkozott a judaizmussal, akkor a segítségével megismerheti. Tehát ha valaki kíváncsi arra, mi a pészah vagy a zsidó újév, vagy hogyan kell elkészíteni a sóletet vagy a barheszt, annak elég felcsapnia ezt a könyvet, hogy megtalálja a választ. Egyébként azt tapasztaljuk, hogy vásárlóink többsége nem zsidó. Ez fontos üzenet a zsidó-keresztény kultúrkörben, és örülünk neki, hogy ilyen széles körben kíváncsiak a könyvre az emberek.

D.-F. M.: Régóta nagy álmom volt egy szakácskönyv, Izraelben is tanultam rengeteg receptet, ahogy itthon is, és ezeket szerettem volna egy csokorba gyűjteni. Míg külföldön számtalan kifejezetten a kóser ételeket gyűjtő vagy a kóserságot bemutató, a zsidó ünnepeket magyarázó könyv van, addig itthon az 1970-es, 1980-as évek óta nem készült hasonló kiadvány, így a Kosher mindenképpen hiánypótló. A recepteken túl az volt a célom ezzel a könyvvel, hogy ha valaki tartja a szokásokat, akkor találjon benne inspirációt és útmutatást a mindennapokhoz. Emellett a főzés szeretetét, illetve azt a szeretetet is szerettem volna átadni az embereknek, ami itthon körülvesz minket. Nálunk nagyon gyakran vannak vendégek, és rendszeresek a közös, nagy vacsorák. Úgy gondolom, a közös étkezés nemcsak abban segít, hogy együtt legyünk és barátságok jöjjenek létre, de abban is, hogy kiöntsük a másiknak a lelkünket, hogy megnyíljunk egymás előtt. Az ünnepekkor – amiből nálunk rengeteg van – mindig összeülünk, közösen főzünk, eszünk, beszélgetünk és meghallgatjuk egymást. Ez valójában gyógyír.

WLB: A könyvet átlapozva feltűnt, milyen sokféle ünnepetek van. Sorra elmagyarázzátok, mi a lényegük, illetve hogy milyen szokások, rituális ételek és áldások tartoznak hozzájuk. Most Mercédesz is említette, hogy rengeteg ünnepetek van. De ez miért alakult így?

D. P.: Ezt a rabbik szépen kitalálták. Szerintem többek között azért is, hogy ne unatkozzunk (nevet). Érdekes, hogy egy zsidó hónapunk van, ahol nincs különösebb ünnep, ez a hesván, de minden más hónapban ünnepelünk valamit. Tulajdonképpen minden keresztény ünnepnek megvan a maga zsidó megfelelője, és fordítva, a húsvétnak ott a pészah, a pünkösdnek a sávuot. Talán csak annyi a különbség, hogy mi ezeket intenzívebben ünnepeljük.

D.-F. M.: Minden ünnepnek megvan a maga jelentősége, bár sajnos a legtöbb onnan indul ki, hogy megpróbáltak minket megölni, ezekkel voltaképpen azt is megünnepeljük, hogy ez nem sikerült. Van olyan is, amelyiket az évszakokhoz igazítjuk, ilyen a szukkot, a sátoros ünnep, aminél a biztosból kimegyünk a kicsit bizonytalanba – ezt szimbolizálja a sátor. Ennél az ünnepnél arra emlékeztetjük magunkat, hogy az életben nem minden állandó, és bármikor megváltozhat, ami most biztosnak tűnik. Azt gondolom, hogy alapvetően minden ünnep erre az elmélyedésre ösztönöz bennünket. A könyv elején ezek jelentését, a hozzájuk kapcsolódó szokásokat, ételeket és áldásokat is leírtuk, hogy ha bárki fellapozza a kiadványt, akkor képet kapjon a zsidó hagyományokról.

WLB: Nektek melyik a kedvenc ünnepetek?

D.-F. M.: Nehéz választani, de azért mondom a hanukát, mert az életemben valahogy minden nagy dolog akkor történt: akkor találkoztunk Petivel is, akkor indult a mi közös vonalunk. A hanuka a csoda és a fény ünnepe, imádom ezt az időszakot. De a pészahot is mondhatnám, mert szeretem azt a rengeteg készülődést, amivel jár. Talán ahhoz kapcsolódik a legnagyobb közös vacsoránk, olyankor harmincan vagyunk.

D. P.: Én nagyon szeretem a sabbátot, hiszen így minden héten van egy nap pihenés, amikor csak egymásra figyelünk. Bár számunkra ez az aktív pihenésről szól, hiszen mi ilyenkor a zsinagógában dolgozunk, egy rabbinak és a rabbi feleségének ez egy kemény nap, de így is megvan a maga szépsége. Sabbátkor, különösen péntek esténként mindig van nálunk egy közös, nagy vacsora. Picit olyan ennek a hangulata, mint a karácsonynak. Ilyenkor nem is feltétlenül csak a zsidó barátaink jönnek át, hanem sokszor a nem zsidók is. Kötetlenül, tévé, okostelefon és minden más zavaró tényező nélkül együtt vagyunk, csak egymásra figyelünk, ez pedig felemelő érzés. Valójában receptre írnám ezt az ünnepet az embereknek,érdemes lenne az egész világnak tartania olykor-olykor, mert valójában nem arról szól, hogy mennyi mindent nem lehet csinálni. Épp ellenkezőleg, ilyenkor megtapasztaljuk, mennyi lehetőségünk van, amiről a hétköznapok elvonják a figyelmünket. Lehet pihenni, beszélgetni, társasozni, együtt lehetünk a párunkkal vagy a családunkkal anélkül, hogy bármi megzavarna minket.

WLB: Ez a sok ünnep és szokás, amit tartotok, mennyire fárasztó, különösen úgy, hogy nem egyszerűen vallásos zsidók vagytok, hanem egy rabbi házaspár?

D. P.: Fárasztó vallásos zsidónak lenni. Az izraeli társadalomnak nagyon kis rétege, mindösszesen 20%-a tartja a szokásokat. Rengeteg szabály és szokás van, amit az ünnepeknél tartanunk kell, de ezek valójában mind összekovácsolnak bennünket. Szerintem ezért is van nálunk kevesebb válás.Odafigyelünk az emberi értékekre, minőségi időt töltünk egymással, meghallgatjuk a másikat, nem rohanunk el egymás mellett, mert mindig van valami, ami figyelmeztet és megállásra késztet. A szokásokhoz tartozik a kóserság is, amihez érdekes infó, hogy ezt az utcán, napközben nem mindenki tartja. Munka közben vagy megbeszéléseken azért időnként becsúszik a csirke, a hal vagy a gulyás, de az fontos, hogy az otthonukba, a konyhájukba nem viszik be azt, ami nem kóser. A lakásban ez mindenképpen red flag.

WLB: Ha már itt tartunk, tulajdonképpen mit jelent a kóser? Mitől lesz valami az?

D.-F. M.: A kóser héber eredetű szó, jelentése: ’alkalmas, megfelelő’. Olyan ételeket jelöl, amelyeket vallásos zsidók fogyaszthatnak – azaz megfelelnek a Tóra és a rabbinikus hagyomány előírásainak. Ezek az előírások részletesen szabályozzák, hogy milyen állatokat lehet fogyasztani, hogyan kell azokat levágni, és hogy milyen ételeket szabad egymással kombinálni. Például csak patás és kérődző állatok (marha, bárány), illetve bizonyos halfajták fogyaszthatók. A madarak esetében a Tóra pontosan felsorolja, hogy melyiket nem lehet megenni, de csirkét, tyúkot, kacsát, libát fogyaszthatunk. A vízben élő állatok közül is csak azok fogyaszthatók, amelyeknek uszonyuk és pikkelyük van, tehát a ponty kóser, de a polip és a harcsa már nem az.

D. P.: Ehhez van egy jó sztorim. Van a Thummerer Pincének egy bora, aminek Tréfli a neve. Ennek az a története, hogy a pincészet kapott egy nagyobb megrendelést, hogy készítsenek kóser bort. Ilyenkor az egész folyamatot csak zsidó embernek szabad felügyelnie, ám amikor cukrot mértek belőle, megfeledkeztek erről a „szabályról”, így több száz hektoliter bor ment volna a kukába, ha a tulajdonos nem találja ki a Tréfli nevet, ami pont azt jelenti, hogy valami nem kóser.

WLB: Könnyű megtartani a kóser étkezést? Ha valaki ennek megfelelően szeretne élni Budapesten, akkor hol talál hozzá megfelelő élelmiszereket vagy gasztrohelyeket?

D. P.: Magyarországon sokkal könnyebb így étkezni, mint Európa több más helyén, már csak azért is, mert itt nincs betiltva a kóser vágás. Amikor én felnőttem, sok szempontból aktívabb volt az ortodox zsidó élet, viszont kevesebb helyen találtunk kóser élelmiszert, ma már sokkal több a lehetőség. Jóval több kóser bolt vagy vendéglátóegység van, sőt már streed foodokat is találunk, ami megfelel a kóserság szabályainak. A kínálat folyamatosan bővül, a Carmel étterem, a Hanna Garden Glatt Kóser Étterem, a Kosher Deli, az Ashis′ és a Nitavalo – utóbbi kettő street food – jó választás, ha valaki ki szeretné próbálni, milyenek a kóser ételek. Radnóti Zoltán rabbikollégámmal az egyik „hobbink”, hogy járjuk a gyárakat, és megnézzük, hogy készítenek-e kóser termékeket, tehát megfelelnek-e az ételek és a termelési eszközök a zsidó hit törvényeinek, szabályainak, illetve segítünk nekik, hogy hogyan lehet megkapni a kóser tanúsítványt. Van közöttük ital-, olaj-, cukor-, csokigyár és fűszercsomagoló üzem is. A Cserpes gyárt kóser sajtot és rudit, a Hunzea és a Maselis nagyüzemi kukoricát, kóser mustot tudunk szerezni például Zsidek Balázs őstermelőtől, kávéból a Rosenstein és a Brostery Coffee Roasters Budapest kínál kósert, míg húst a Dob utcai Haver kóser húsboltban vásárolhatunk.

Alapvetően nem olcsó kóserül étkezni, mert sokkal több rendszernek meg kell hogy felelj – vannak folyamatok, amelyeken pluszban végig kell menjen az adott alapanyag, illetve mindezt egy felügyelő is ellenőrzi –, így akár 50%-kal is drágább lehet az élelmiszer, mint a normál termékek. A könyvünkben igyekeztünk olyan recepteket hozni, amik megfizethető alapanyagokból készülnek.

D.-F. M.: Számomra nagyon érdekes, hogy sokan azért is érdeklődnek a kóser iránt, mert egyre többen követnek vegetáriánus vagy vegán étrendet. A kóser étkezésnél három kategória van: a tejes, a húsos és a párve (páros) – utóbbi sem húst, sem tejet nem tartalmaz. Ez a vegánoknak például jó és megbízható irány, mert a vegán certifikációkban sem lehet teljesen megbízni. Tehát ha, mondjuk, valamilyen párve terméket rendelünk, abban biztosan nincs se hús, se tej, de ugyanígy, ha kóser húsos ételt eszel, abban a tejet nem fogod megtalálni – és fordítva. Ezeknél az ételeknél az is nagy előny, hogy az elejétől a végéig követjük a folyamatokat, így tisztában vagyunk vele, mi kerül a tányérra, ahogy azzal is, hogy honnan hozzák a húst vagy a halat. Ilyen részletesen máshol ezt nem lehet megtalálni.

WLB: A húsos és a tejes ételek miért nem keveredhetnek, illetve miért kell ezeknek külön edény és evőeszköz?

D.-F. M.: A Tórában háromszor szerepel ez a mondat: „Ne főzd a gödölyét anyja tejében.” A rabbik ezt úgy értelmezik, hogy nem szabad együtt főzni a húst és a tejet; nem szabad együtt enni őket, és nem szabad hasznot húzni abból, ha együtt készítették el őket. Ha egy edényt használtak húsos ételhez, akkor az „húsossá válik”, mivel az ízek felszívódhatnak az anyagába, és ugyanez igaz a tejes edényekre is. Ha ugyanazzal az edénnyel készítenénk vagy tálalnánk mindkettőt, az olyan lenne, mintha mégis kevernénk őket, és így megszegnénk a kósersági szabályokat.

WLB: Evezzünk kicsit személyesebb vizekre! Mennyiben változott meg az életetek, hogy Péter rabbi, Mercédesz pedig rebecen, vagyis rabbifeleség lett? Akartál te egyáltalán rabbi lenni, tudatosan készültél rá?

D. P.: Nekem a nagypapám és az apukám is rabbi volt, úgyhogy én már csak dafke sem készültem annak, de apám sosem terelt ebbe az irányba. Van rendes civil diplomám, nemzetközi kapcsolatokat tanultam az ÁVF-en, utána pedig az IBS-en. Dolgoztam külkapcsolatok szakirányon, a Parlamentben és multinál is, de egy idő után azt éreztem, hogy az, hogy mindennap a számítógép előtt ülök, nekem kevés. Már akkor is jobban szerettem emberekkel foglalkozni. Ahogy mondtam, rabbidinasztiában nőttem fel, így végül mégis elindultam ezen az úton.

Az a szerencsénk, hogy rengeteg jó dolgot is tudunk csinálni, sok micvánk (jó cselekedet) van, amiben részt tudok venni, olyanokban is, ami egy átlagembernek nem adatik meg. Most egy nagyon morbid dolgot mondok, de a zsidóság szerint az egyik legnagyobb jó cselekedet a halottakkal való foglalkozás – mert egy halott ember nem tudja sosem viszonozni neked. Az, hogy valakit elkísérsz az utolsó útjára, az nagyon nehéz dolog, de egyben egy hatalmas micva is. Emellett olyan szép eseményekben is részem lehet rabbiként, mint az esküvők, a barmicvó a 13 éves fiúknak, vagy a zsidó kisfiúk első hajvágása. Mercédesznek szerintem jóval nehezebb, ő sokat vállalt magára a mi kapcsolatunkban, a zsidó fiúk nem könnyű esetek.

D.-F. M.: Csak igyekszünk jobbá tenni az itteni életet. Én alapból zsidó óvodába és iskolába jártam, viszont nem voltunk vallásosak, és nem voltunk kóserek sem, ezt abszolút magamnak kezdtem el kialakítani. Ez belső löket volt, vágytam erre, a környezetemben is mindig körbevett, de nálunk otthon ez másként volt. Miután összeházasodtunk, furcsa volt, hogy odajöttek hozzám emberek segítséget, tanácsot kérni különböző témákban, ez eleinte nehéz is volt, hiszen akkor még csak 22-23 éves voltam. Fel kellett nőnöm a feladathoz, hogy képes legyek érett és tudással teli válaszokat adni.Rengeteget tanultam Petitől, ebben az élettapasztalat is benne van, hiszen ő sokkal több mindent megélt már, van közöttünk tíz év. Eleinte nagyon izgulós voltam, hiszen teljesen új helyzet volt számomra, hogy kiállok és száz ember előtt beszélek. Idővel belejöttem persze, de az elején egyáltalán nem volt könnyű. Mindig azt mondom, hogy rebecennek lenni nem könnyű, de ez egy édes teher. Jó dolog segíteni, és alapvetően a zsidóság is arra próbál tanítani, hogy hogyan legyél jobb ember. Hogy próbáld meg a sok nehézségből, a téged körülvevő zajból kiszűrni azt a kis jót, amit az embereknek át tudsz adni. Nekünk ugyanúgy meg kell küzdenünk a mindennapi élet nehézségeivel, mint a többieknek, de próbálunk példát mutatni, ami nagy felelősség.

D. P.: A rabbi és a rabbi felesége az egy-egy olyan pozíció, amitől a társadalom elvárja, hogy tökéletes legyen. De ez nem igaz, mi is emberek vagyunk, nem vagyunk tökéletesek, viszont törekednünk kell arra, hogy jobbak legyünk. A rabbi és a rabbi felesége is hibázik vagy követhet el bűnt. Ezt a társadalom nehezen fogadja el, a zsidó társadalom pedig még nehezebben, ők kifejezetten keresik a hibákat – én is ilyen vagyok –, de ezen dolgoznunk kell, hogy ne így legyen. Rabbiként és rebecenként nekünk edzeni kell magunkat arra is, hogy az erősebb hangvételű kritikákat egyrészt állni tudjuk, másrészt el tudjuk engedni.

D.-F. M.: Ebben sokat segít a pszichológus is, Amerikában például minden rabbinak kötelezően jár. Szerintem ez egy követendő példa, pont azért, mert annyi mindennel küzdünk meg – halál, válás, boldogság, boldogtalanság… Nagyon sok olyan dolgot látunk rabbi házaspárként, ami nem feltétlenül tartozik bele az emberek mindennapi életébe, és ezeket nehéz egyedül feldolgozni. Mindig azt mondom, hogy ahhoz, hogy jó szülő vagy jó vezető legyél, elsősorban neked kell jól lenned, magadat kell gyógyítanod.

WLB: Ezt az útmutató szerepet az online térben is viszitek, The Deutsches néven van a YouTube-on és a TikTokon is csatornátok, ahol a zsidóságról és a mindennapjaitokról osztotok meg gondolatokat. Miért tartjátok fontosnak, hogy így is jelen legyetek?

D. P.: Olyan tartalmat próbálunk adni, amiből a közönség látja, hogy zsidóként is pont ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők, csak mások a szokásaink, másként élünk. Például elfogadjuk azt is, ha valaki nem kóserül él, de mi megmutatjuk, hogyan lehet csinálni. A médiában való megjelenéssel nemcsak közösséget építünk, hanem párbeszédet is kezdeményezünk, és közelebb hozzuk egymáshoz az embereket. Azt persze nem tagadjuk, hogy sok negatív dolgot kapunk, olykor durva kommenteket is, de ez benne van, ezt is el kell fogadni. Ezekre mindig igyekszünk normális hangnemben válaszolni, hogy a szeretetet és a békességet adjuk át. Mennyivel jobb lenne a világ, ha nem lennénk ilyen durvák egymással, ha nem lennének fegyverek és háború, de amióta a világ van, ezek is mind léteznek.

D.-F. M.: Persze rengeteg pozitív visszajelzést is kapunk, hogy milyen jó, hogy csináljuk ezeket a tartalmakat, mert ezáltal megismerik a zsidóságot, illetve az ortodoxokat. Sokan mesélik, hogy számukra az ortodox zsidó egyet jelentett a pajesszal és a kalappal, a videóink által viszont teljesen más képet kapnak róla. Félreértés ne essék, ez nem egy térítő vallás, nekünk nem az a célunk, hogy mindenki zsidó legyen. Sőt, mindenkit lebeszélünk róla, mert ez nem egy egyszerű élet.Sokan érdeklődnek iránta, mert tetszenek nekik az ünnepek és a közösség, de azt fontos látni, hogy itt mennyi mindent kell tartani. Szóval az, hogy a videóban bemutatunk egy ünnepet vagy egy-egy felkészülést, az csak egy pici kis részlete annak, hogy mit csinálunk a hétköznapokban. Ortodox rabbi házaspárként annyi mindent kell csinálnunk, annyifelé járkálunk és annyi emberrel kontaktálunk, hogy ha nem lenne segítségünk, akkor a gyerekek mellett nem biztos, hogy ezt mind meg tudnánk csinálni. Azzal számolni kell, hogy ha valaki tartja a szabályokat, az sok lemondással jár.

WLB: Említetted, hogy az emberekben milyen kép él az ortodox zsidókról, a pajesz, a kalap, a fekete ruha, a nők leborotválják a hajukat. Ezt a mai napig tartják az ortodoxok, vagy a 21. században ez már teljesen máshogy néz ki, csak az emberekben valahogy megmaradt a régi kép?

D.-F. M.: Vannak olyan ortodox zsidó közösségek, főleg a haszid irányzatoknál – például a szatmári vagy a vizsnici –, ahol a férfiak a mai napig fekete öltönyt, fehér inget, kalapot viselnek és pajeszt növesztenek. A nők házasodás után eltakarják a hajukat, és néhány csoportban valóban leborotválják, majd parókát vagy fejkendőt hordanak. Azonban ez nem általános szabály, hanem egy bizonyos közösségi hagyomány.

A férfiak gyakran sima öltönyt vagy inget és nadrágot viselnek, kipát, vagyis kisebb fejfedőt hordanak, és nem mindig van feltűnő pajeszuk. A nők gyakran modern, divatos ruhákban járnak, nem borotválják le a hajukat, hanem kendőt, kalapot vagy parókát viselnek – sokszor szinte észrevehetetlen módon. A modern ortodoxok közül sokan egyetemet végeznek, dolgoznak, sportolnak, utaznak – tehát teljes életet élnek a modern világban, a hagyományos szabályok mentén.

WLB: Számotokra mi a legnehezebb a vallásban vagy a szokások tartásában?

D.-F. M.: Talán az a nehéz, hogy nincs 50 óra egy napban, mert akkor beleférne minden. Szeretnék mindenre ugyanannyi időt szánni, az emberekre, a gyerekekre, a férjemre, de nem tudok. Nagyon kell sakkozni ahhoz, hogy mindenkire jusson idő. Sokszor inkább visszük magunkkal a gyerekeket, hogy tudjunk velük is időt tölteni.

D. P.: Ha aktív zsidó életet élsz, akkor sokkal jobban be kell osztani az idődet, ez pedig esetenként lemondásokkal is jár. Nálunk ez például nem kérdés, de ha valakinek van egy állása, akkor számolnia kell azzal, hogy a szabadnapjait úgy kell kivegye, hogy az ünnepekre is fel tudja használni, de legyen lehetősége nyaralni is. Ez az időbeosztás a legnehezebb, mert az ünnepek betartása persze nem könnyű, de örömteli, hogy együtt lehetünk.

Most előrendelheted
a We Love Budapest új könyvét!

Nagy hírünk van, nemsokára könyvünk jelenik meg! Nem kevesebbre vállalkoztunk a We Love Budapest újságíróiként, mint hogy megírjuk Budapest mind a 23 kerületének történetét.

A színes grafikákkal és fotókkal illusztrált könyvet itt most elő is rendelhetitek, hogy biztosan ne maradjatok le róla!

hirdetés