Az igazi bunkofon
HALLÓ? HALLÓ! – A telefonálás technika- és kultúrtörténete címmel nyílt a napokban új kiállítás az óbudai Kiscelli Múzeum labirintusszerű sziklapincéjében. Ahogy azt már megszokhattuk a kiállítóhelytől, ez a tárlat is rendkívül alapos. Amikor a végére érünk a már-már kimerítő mennyiségű anyagnak, nemigen merül fel bennünk olyan szempont, amit ne érintett volna a kiállítás. Nemcsak a telefon technikai fejlődéstörténetéről kapunk teljes képet, de annak kulturális vonatkozásaira is kitér a tárlat, illetve azt is elmeséli, hogy az egyes korszakokban milyen szerepet töltött be a hétköznapi életben ez a kommunikációs eszköz, illetve hogyan formálta a társadalmat.
Manapság sokat szapuljuk az okostelefont – teljes joggal –, mert felgyorsítja azt a káros folyamatot, amely egyre veszettebbül rohanó, modern korunkban az egyén elmagányosodásához vezet, így bomlasztja közösségi és társas kapcsolatainkat. Ráadásul figyelmetlenné, türelmetlenné és felületessé is tesz. Vagyis elbutít, ami azért is faramuci helyzet, mert közben az információhoz (és az álinformációhoz is) elképesztően gyorsan hozzájutunk a telefon segítségével. A mobilok hőskorában, akinek volt ilyen – akkori mércével mérve drága – eszköze, szívesen villogott vele, ezért hamar ráragadt a készülékre a bunkofon gúnynév. Ám napjaink okostelefonjaihoz talán még inkább passzol az elnevezés, mert használóikat gyakran csőlátású, ostoba droidokká teszik.
Szép és kevésbé szép idők
A klasszikus bunkofon státuszszimbólum volt, ezért is hordták és használták a tulajdonosai nagyon-nagyon feltűnően – tisztelet a kivételnek, akinek valóban szüksége volt rá. De persze nem ez volt az első eset, amikor a telefon menőségnek számított. Ahogy az lenni szokott, eleinte minden technikai újdonságra, így a telefonra (és annak elődeire) is sokan tekintettek görbe szemmel. Ám ahogy egyre csökkent a vele szembeni ellenállás, és minél több ember értette meg a szükségességét, valamint látta be, hogy gyors és praktikus kommunikációs eszközről van szó, úgy nőtt meg az elfogadottsága. Ám mivel nem tudta mindenki megfizetni, sőt volt olyan időszak, amikor a hatalom nem akarta, hogy mindenkinek legyen telefonja, ezért az elfogadottság mértéke nem minden esetben járt együtt a széles körű elterjedtséggel.
A nyugatosok imádták a telefont. Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső műalkotásokban is megfogalmazták a szerkezettel kapcsolatos gondolataikat és érzéseiket.
Sőt a kiállításon azt is megtudjuk, hogy Karinthy a telefonbetyárkodásnak köszönheti, hogy megismerte későbbi (második) feleségét, Böhm Arankát.
A technikatörténeti ív pontos, alapos és sok jó állapotú, eredeti tárggyal megtámogatott felrajzolása mellett a tárlat legnagyobb izgalmát a kultúrtörténeti háttér felfestése adja. Színes, változatos és sűrű képet kapunk arról, hogyan hatott a telefon a kultúrára (irodalom, film, képzőművészet, zene, kabaré), ráadásul nemcsak hazai példákat helyeznek elénk, hanem némi nemzetközi kitekintést is kapunk. Andy Warhol például szabályosan telefonfüggő volt – bele sem merünk gondolni, mit kezdett volna egy okostelefonnal –, nem véletlenül alkotta meg piros száj telefonkészülékét.
Kimondottan döbbenetes, amikor azzal szembesülünk, hogy még egy olyan egyszerű kommunikációs eszközre is, mint a telefon, milyen komoly befolyással volt a politika a saját paranoiája okán. Miközben Európa nyugati felén egyre inkább a hétköznapok részévé váltak a készülékek, a keleti blokkban más volt a helyzet.
Nemcsak az autóra kellett évekig várni, de a telefonra is.
Na nem azért, mert olyan nehéz volt előállítani és bekötni, hanem mert a politikai vezetés nem támogatta a lakosság telefonnal történő ellátását. Elvégre a telefonon a hírek is jobban terjedtek, így pedig a szabadság érzését is megnövelte az eszköz. Az általános, fene nagy szabadságot pedig nem szerette volna a hatalom.
Vedd fel!
A kiállítás vonzereje abban is áll, hogy rengeteg eredeti készüléket nézhetünk meg. Nemcsak telefonokat, hanem azok elődeit is, például morzét és távírót, illetve láthatunk egy 100 évvel ezelőtti telefonközpontot is. A leglátványosabb darabok viszont a bányatelefonok, melyek olyan masszívak, mint valami falra szerelhető minitank – bármilyen robbanást át kellett ugyanis vészelniük. Na és Kádár János irodai telefonmonstrumát is kiállították, továbbá néhány bulvárkészülékkel is találkozhatunk. Ilyen például a két háború közti időszak fürdőkádtelefonja (valamilyen rejtélyes oknál fogva az emberek egy része az esti fürdés közben telefonált) vagy a szocializmus legendás fehér telefonja, amiből olyan kevés készült, hogy az számított igazi menőnek, akinek ilyen készüléke volt.
A Kiscelli Múzeum új kiállítása ráadásul nemcsak megmutatja ezeket a telefonokat, hanem párat ki is próbálhatunk: az egyik fajta készülékről és teremből odacsöröghetünk egy másik teremben lévő készülékre. De morzézhatunk is, egy korabeli telefonközpontos kapcsolószekrény segítségével pedig végighallgathatjuk 100 év szinte összes magyar telefonos tematikájú slágerét. Vagyis a kiállítás játékosan interaktív is, és ezt jövő év január 18-ig tesztelhetjük is.
HALLÓ? HALLÓ! A telefonálás technika- és kultúrtörténete a Kiscelli Múzeumban
Program adatai
(Borítókép: We Love Budapest)
Most előrendelheted
a We Love Budapest új könyvét!
Nagy hírünk van, nemsokára könyvünk jelenik meg! Nem kevesebbre vállalkoztunk a We Love Budapest újságíróiként, mint hogy megírjuk Budapest mind a 23 kerületének történetét.
A színes grafikákkal és fotókkal illusztrált könyvet itt most elő is rendelhetitek, hogy biztosan ne maradjatok le róla!
hirdetés
