Budapest első magán állatorvosi rendelőjében korán indul a munka. Dr. Graf Miklós, a háromgenerációs állatorvoscsalád középső tagja érkezésünkkor egy ékszerteknőst vizsgál. A faj forgalmazását már betiltották, hiszen a megunt példányokat sokszor elengedték a természetben, így elszaporodva veszélyeztetni kezdték az őshonos mocsári teknősöket. A dr. Graf kezében látható kisállat azonban évtizedekkel ezelőtt vásárolt házi kedvenc, szinte családtag, sosem fog hontalanul dideregni egy parkban. Később megjelenik Dió, az egyik asszisztens idős, báránylelkű kutyája, aki vitézül dacol kissé már rozsdás ízületeivel. A vizsgálatokat pedig értő szemmel figyeli az állatorvos válláról Csőri, egy afrikai szürke jákópapagáj, aki már évtizedek óta oszlopos tagja az állatorvosi rendelőnek.
Pelyhes fióka korában vásárolta dr. Graf Zoltán, a Gödöllői Állatkórház, majd a Fővárosi Állat- és Növénykert egykori főállatorvosa, ő alapította a rendelőt 1983 áprilisában itt, Újbuda szívében, egy csendes, zöld mellékutcában. Egy kicsi, a tanácstól bérelt mosókonyhából kialakított rendelőben indult meg a gyógyítás, azóta kinőtték magukat, 1995-ben egy tágasabb, földszinti helyiséget vásárolt a család ugyanabban a házban. 1993-ban dr. Graf Zoltán fia, dr. Graf Miklós is megkezdte az állatorvoslást, néhány hónapja pedig, két évvel az alapító halála után, az unoka, dr. Graf Barnabás is munkába állt. Az elmúlt több mint 40 évben nemcsak a rendelő nőtt nagyobbra, hiszen ma már 4 állatorvos és 4 asszisztens dolgozik itt, akik 25-40 pácienst látnak el naponta, hanem a szakma is fejlődött, sőt az állattartási szokások is megváltoztak. Erről beszélgettünk dr. Graf Miklóssal.
We Love Budapest: Kérlek, mutasd be interjúnk külső szakértőjét! Mit lehet tudni a válladon ülő papagájról?
Dr. Graf Miklós: Ő Csőri, Csőrmester, Dr. Csőr, ezeken a neveken szólítjuk. Édesapám vette úgy 26 évvel ezelőtt, nagyjából egy hónapos fióka korában. Egyesek szerint egy ilyen jákópapagáj egy kétéves gyerek szintjén is mozoghat kommunikációs képességei tekintetében, Csőri, mondjuk, csak egy másfél évesén van, akad nála jóval többet beszélő jákó páciensünk. Itt a rendelőben azért ő is sok mindent megtanult: nyikorgást, macskanyávogást, tengerimalac-visítást. Ezenkívül pár szót tud: halló, helló, jó napot, ezeket rendszeresen használja. Naponta több órára kiengedjük a rendelőben, ilyenkor szórakoztatja a várakozó gazdikat. Van néhány kutya, aki nagyon-nagyon szereti őt. Általában vadászkutyák, úgyhogy ez, hogy úgy mondjam, nem feltétlen önzetlen rajongás.
WLB: Csőri ezek szerint már régóta része a rendelő életének, még szintén állatorvos édesapáddal, dr. Graf Zoltánnal került ide a kezdet kezdetén. A családban 1964 óta van állatorvos, így már több mint 60 éve gyógyítotok négylábúakat. Hogyan indult a rendelő?
Dr. G. M.: Édesapám a pályáját az Állatorvostudományi Egyetem Sebészeti Tanszékén kezdte. ′78-tól ′92-ig dolgozott a Fővárosi Állat- és Növénykertben vezető állatorvosként, előtte pedig a Gödöllői Állatkórháznál volt , ugyanebben a pozícióban . Akkoriban körzeti állatorvosok dolgoztak kerületenként, vidéken pedig járásonként, a Lehel úti állatkórház egyfajta állatorvosi centrum volt, emellett pedig létezett az Állatorvostudományi Egyetem. Néhányan már tartottak egzotikus állatot, felmerült a probléma, hogy papagájjal, hörcsöggel, tengerimalaccal nem nagyon foglalkoztak a – mondjuk úgy – szokványos állatorvosok. Sokszor előfordult, hogy egyszerűen bekönyörögték magukat az Állatkert állatorvosi rendelőjébe a gazdik. Édesapám ennek apropóján kért engedélyt ′82 végén arra, hogy maszekoljon. Tulajdonképpen ő volt az első magánpraxist vezető állatorvos, magánállatorvos Budapesten. ′83 áprilisában nyílt meg ennek a háznak a másik oldalán a rendelője.
WLB: Nagyon izgalmas lehetett a gyerekkorod egy állatkerti állatorvos fiaként. Jártál be édesapád munkahelyére? Úgy képzeljünk el, mint a kis Gerald Durrellt?
Dr. G. M.: Lehet ilyen romantikusan fogalmazni, de nekünk ez a mindennapjaink része volt. Édesapám nagyon sokat mesélt, rendes munkaidőben dolgozott, és nyári szünetben sokszor előfordult, hogy bemehettem vele. Sosem akart rábeszélni az állatorvosi munkára, ahogy én sem a fiamat. Mindig vonzott a gyógyítás, sokáig vacilláltam annak idején, hogy orvosi vagy állatorvosi pályára menjek, egészen addig gondolkoztam, míg muszáj volt beadni a felvételi papírokat, akkor döntöttem az állatorvosi hivatás mellett.
WLB: Mesélt édesapád olyan páciensekről, esetekről, amelyek megmaradtak az emlékezetedben? Ismert Süsü, a jámbor vízilóbika története, aki azért pusztult el, mert lenyelt egy labdát. Rá például emlékszel?
Dr. G. M.: Én gyerekkoromban jártam az Állatkertben, így már nem mindenre emlékszem. Sajnos tényleg létezett a víziló, aki olyan méretű labdát nyelt le, hogy elzáródott a bele, és elpusztult, de ez már néhány évvel azután történt, hogy édesapám az Állatkertben dolgozott. Emlékezetes volt az emberszabású majmokkal való találkozása. Ezek az állatok nagyon hosszú ideig élnek, és megismerik azt az embert, aki foglalkozott velük. Volt olyan, hogy évekkel később, mikor apu már nem dolgozott az Állatkertben, ellátogattunk egy kicsit körülnézni, és egy csimpánz kiszúrta a nézelődők közül a tömegből.
WLB: Örült a doktor úrnak, a régen látott ismerősének?
Dr. G. M.: Vannak olyan állatok, amelyeket tréningeznek az Állatkertben, van fókashow, az elefántokat is sok mindenre meg lehet tanítani. Sokszor arra is, hogy bizonyos állatorvosi vizsgálatokat elfogadjanak, megszokjanak. Az emberszabású majmokat erre nem lehetett megtanítani. Veszélyes a fizikai erejük, és olyan a természetük, hogy ha valamilyen beavatkozás szükséges, azt többnyire altatásban kell végezni. Ez akkoriban úgy nézett ki, hogy repülőfecskendővel lelőtték az adott példányt, bizonyos idő után elaludt, kezdődhetett a munka. Ennek azonban volt egy előkészítése, el kellett különíteni az állatot, ez pedig stresszt jelentett számára. A puskát, amiből kilőtték a nyugtatót, ráadásul messziről megismerték a majmok. Emlékszem, volt olyan, hogy apám máshova indult, elsétált a vállán a puskával a csimpánzok előtt, és kitört a pánik. Ugyanez előfordult a nagymacskákkal is.
WLB: Alapvetően érthető, hiszen mi, emberek sem azért járunk orvoshoz, mert a látogatás boldoggá tesz, hanem mert össze tudjuk kapcsolni a gyógyulással. Képesek erre az állatok is?
Dr. G. M.: Bizonyos kutyák már az állatorvosi rendelő felé sem szívesen sétálnak, de akár az otthoni kezelést is hozhatom példának. Ha tablettát vagy, mondjuk, parazitaellenes cseppet adunk be a kutyának, macskának, akkor is inkább elszalad. Egyes macskák már a macskacsepp szót hallva is huss, eltűnnek. Nagyon okosak. Persze a kutyakölyköket fiatalkorban igyekszünk elcsábítani, például jutalomfalatot adunk nekik. Ez sokszor olyan jól sikerül, hogy, mondjuk, a védőoltásokat szinte meg sem érzik, ha egy kis csemegét kapnak. De egy fájdalmasabb betegség sajnos megmarad az emlékezetükben, és nem kötnek össze minket jó érzésekkel. Azt szoktuk mondani, hogy elég, ha a saját kutyája szereti az állatorvost.
WLB: Ezekkel a nehézségekkel, buktatókkal együtt szeretted volna, hogy a fiad állatorvos legyen és átvegye ezt a több évtizedes praxist? Próbáltad ebbe az irányba terelni, vagy magától döntött így?
Dr. G. M.: Nem is akadályoztam, de nem is beszéltem rá erre. Kis korában délutánonként sokszor előfordult, hogy bejött hozzám a rendelőbe. Nem volt itt reggeltől estig, hiszen más dolga volt, például tanulni az iskolában. Két évvel érettségi előtt lehetett választani fakultációt, és már akkor az állatorvosi pálya irányába indult. A felvételinél első helyre írta az Állatorvostudományi Egyetemet, másodikra a pécsi orvosi egyetemet. Az állatorvosi egyetemről az első évben néhány ponttal lemaradt, de elmehetett volna humán orvosnak. Mégis úgy döntött, hogy inkább megpróbálja még egyszer. Előkészítőre járt, sokat tanult, a következő évben felvették. Szépen végigküzdötte az egyetemet, ami nem könnyű feladat, sokan elvéreztek mellette.
WLB: Nem könnyű feladat, hiszen nem mondja meg a páciens, hogy hol fáj.
Dr. G. M.: Nagyon komplex tudást kapnak az Állatorvosi Egyetemen, aminek minden egyes elemét nem használja az ember a saját praxisában, hiszen specializálódunk, itt is van sebészet, belgyógyászat, akár laboratóriumi diagnosztikával, kardiológiával is lehet foglalkozni. Rengeteget fejlődött a tudomány az elmúlt 30 évben. Ami a humán orvoslásban elérhető, az megjelent az állatorvoslásban is. Angolul ma már mindenki beszél, így egy amerikai szakmai újításról itthon is szinte azonnal tudomást lehet szerezni. Persze ha ellátogatunk a kutyánkkal, macskánkkal egy átlagos rendelőbe, ott az az igény, hogy alapdolgokat észrevegyenek. Egy ilyen első vonalbeli állatorvosnak is sok mindenhez kell értenie, de felkérhet, mondjuk, egy külső specialistát, továbbirányítja a beteget.
WLB: Nemcsak a tudomány fejlődött, hanem az egzotikus állatok tartása is egyre népszerűbb lett, és ezek a fajok is igényelnek állatorvosi ellátást. Ez furcsa családi örökségetek, hiszen édesapád ezzel a profillal nyitotta annak idején a rendelőt. Milyen változások történtek azóta ezen a téren?
Dr. G. M.: A 80-as években lehetett kapni hullámos papagájt, tengerimalacot, kanárit, szíriai aranyhörcsögöt és hüllőkből ékszerteknőst, körülbelül ez volt a paletta. A rendszerváltással főleg hüllőkből érkezett egyre több, népszerű lett a szakállas agáma, különféle varánuszok, manapság rengeteg egzotikus gyíkot, kígyókat tartanak. A kaméleon az elmúlt 10 évben lett kedvenc egy gyerekrajzfilm hatására. Mókás, jópofa állat, nem véletlenül szeretik sokan, bár elég bonyolult a tartása. Fontos a számára a megfelelő hőmérséklet, fény, páratartalom, a megfelelően elhelyezett búvóhely, hogy a tojásait le tudja rakni. Viszonylag sokszor operálunk olyan eseteket, mikor nem tudják maguktól letojni a tojásaikat, így műtétre van szükség. Kezdőként a gyíkok közül inkább szakállas agámát vegyünk, ami nem annyira aktív, de sokkal könnyebben tartható.
WLB: A rendelő Facebook-oldalán több egzotikus páciens is feltűnt korábban. Ők honnan érkeztek?
Dr. G. M.: Édesapám az Állatkertben dolgozott, emellett volt a Nagycirkusz, az itteni állatokat is ők látták el, a külföldi fellépőkkel érkezőkkel együtt. Ma már csak háziasított állatok léphetnek fel a cirkuszban, nagymacskák, majmok nem. Korábban voltak olyan vándorcirkuszok, amelyek éveken, évtizedeken át például majmokkal léptek fel, és addig dolgoztak ezekkel az állatokkal, amíg lehetett, megtartották őket, miután kiöregedtek. Ez édesapám öröksége volt, a vadasparkoknak, állatkerteknek ma többnyire saját állatorvosa van.
WLB: Milyen állat volt a te legegzotikusabb páciensed a korábbi időkből?
Dr. G. M.: Valamikor a 90-es évek végén egy cirkuszi elefánthoz hívtak. Tályog volt a lábán, a könyöknél. Nyugodt, jól viselkedő elefánt volt, jelezték is, hogy mi lehet a gond, de egészen más léptékben kellett dolgozni. A kis sebészi szike helyett, amit a vastag bőr miatt nem tudtam volna használni, egy jó nagy konyhai kést vittem magammal, hiszen a tályog is grépfrútnyi volt. Ezzel nyitottam fel, majd tisztítottam ki a sebet. Mára szerencsére tényleg csak állatkertekben élnek ilyen állatok, ott pedig van megfelelő személyzet.
WLB: Mit tesz az állatorvos, ha olyan állattal találkozik, amiről tudja, hogy nem szabad tartani?
Dr. G. M.: Állatorvosként nincsen feljelentési kötelezettségünk, így ha szükséges, akkor segítünk. Vannak, akik olyan állatot tartanak, amire nincs hivatalos engedélyük, vagy nem megfelelőek az irataik ehhez. Mi nem szankcionáljuk ezt, azt mérlegeljük, hogy megfelelően tartja-e az állatot, és próbálunk edukálni.
WLB: A cirkuszi és a háziállatokkal kapcsolatos szabályozások, ahogy meséled, sokat szigorodtak az elmúlt időszakban. Mit tapasztalsz, van változás egyéni szinten is? Máshogy kezeljük a háziállatainkat, mint régen?
Dr. G. M.: 30 évvel ezelőtt ha egy idős ember vagy pár egyedül maradt, mert, mondjuk, kirepültek a gyerekek, akkor egy kedvenc macska vagy kutya nagyon komoly családtagstátuszba tudott kerülni, és ez most is így van. Ugyanakkor ma már fiataloknál, egyedülállóknál, gyermektelen pároknál, sőt családoknál is előfordul, hogy inkább családtagnak tekintik a házi kedvencet, legyen az egy 40 grammos hullámos papagáj vagy egy 60 kilós pireneusi hegyikutya. Persze mi itt, egy budai kerületben dolgozunk, országos tendenciákról, vidékről nem tudok nyilatkozni.
WLB: Tudatosabbak lettünk, mióta nagyobb lett a paletta, és több faj közül tudjuk kiválasztani a házi kedvencet?
Dr. G. M.: Régen nagyon rossz szokás volt, hogy a gyerek kapott húsvétkor egy nyulat. Ezek házi nyulak voltak, így a pár hetes cuki, kedves kisállat rövid időn belül 6 kilósra is megnőhetett. Egyik ilyen páciensem például lemorogta a vele élő kutyát, és harapott is. Most ezzel szemben egyre több 1-2 kilós törpenyulat tartanak, elég rendes, okos állatok. Családdal, gyerekkel is jól szocializálódnak, többnyire szobatiszták is. Persze van pár sztori, hogy hány telefontöltőt meg laptoptöltőt rágtak szét, így erre figyelni kell. Egyre többen vásárolnak nagyobb testű papagájt, ami látványos, de költséges is. Kevesebb a kutya, és népszerűbbek a kisebb testű fajok, amelyeket egyszerűbb sétáltatni, és elférnek az autóban vagy egy hordozóban.
WLB: Persze az állatorvos élete sem fenékig tejfel, hallottam, hogy egyes macskákat 2-3 embernek kellett lefognia egy vizsgálat alatt. Szoktál félni vagy mérges lenni rosszul viselkedő állatra?
Dr. G. M.: Az ember inkább aggódik a saját és a kollégái testi épsége miatt, de nem nagyon félhetünk, inkább az eszünkkel dolgozunk. Ha egy kutya agresszív vagy veszélyesen viselkedik az állatorvosnál, az inkább a gazda felelőssége, hiszen valahol feladata, hogy a kutyájával foglalkozzon, nevelje vagy ismerje annyira, hogy ha odakapós, akkor tegyen rá szájkosarat. Az is előfordul, hogy, mondjuk, valaki magához vesz egy nem megfelelően szocializálódott kóbor kutyát, és megvan az oka, hogy az állat miért viselkedik agresszíven. Idővel ezen is lehet dolgozni, de mindez a gazda felelőssége. A macskákra nem lehet haragudni, hiszen nagyon önálló lények. Van egy kolléganőm, aki remekül ért hozzájuk. Egyébként pedig a villanyszerelőt az áram rázza meg, az állatorvost valami mindig megharapja. Szakmai ártalom, volt olyan, hogy mind a két kezem be volt kötve, úgy megharapott egy macska. Ebből tanul az ember, kicsit óvatosabb lesz, és szerencsére számos bevált nyugtató vagy bódítószer segít nekünk az esetleg nehezen kezelhető állatok „szelídítésében”.
WLB: A munka árnyékos oldalát látva felmerül az emberben a kérdés, hogy ki lehet-e égni állatorvosként is, nem csak a humán gyógyászatban?
Dr. G. M.: Ki lehet égni, persze. Az elmúlt 30 évben megjelent a közösségi média, ha az állatorvos valamit elszúr, vagy az adott állat gazdája úgy gondolja ezt, akkor nagyon könnyű a világhálón szétkürtölni, az orvos pedig nehezen bizonyítja a saját igazát. A fiatalabb, kevesebb tapasztalattal rendelkező kollégákat ez megviseli. Minden embernek vannak kudarcai, nekünk is. Előfordul, hogy hiába teszünk meg mindent, nem sikerül megmenteni a pácienst, és ez nagyon nehéz. Nem tudom, hogy az állatorvosok miként szerepelnek a traumafeldolgozásban, kérnek-e segítséget. Azt gondolom, hogy lenne erre szükség, hiszen segítő szakmában dolgozunk.
WLB: A rendelőben számtalan rajzot, üdvözlőkártyát látunk, hálás gazdik üzeneteit. Talán azok a legmeghatóbbak, amelyeken az látszik, hogy végigkísérted egy-egy állat életét, hiszen a legtöbb házi kedvenc, akármilyen jól is gondoskodunk róla, rövidebb ideig él, mint egy ember. Hogyan élsz meg egy ilyen befejezést?
Dr. G. M.: Mindig furcsa érzés, amikor, mondjuk, egy kutya születésénél jelen vagyok, és évekkel később én adom be neki az altató injekciót is. Édesapámat sokan ismerték, a fiam és én belenőttünk ebbe a légkörbe, vannak olyan gazdik, akik már sokadik állatukkal fordulnak hozzánk. Felkavaró elengedni egy állatot, még akkor is, ha szakmailag indokolható az altatás. Muszáj egy kicsit eltávolítani magamat a helyzettől, hiszen orvos vagyok. De hiába mondom jó lelkiismerettel, hogy néha nincs más megoldás, akkor is inkább gyógyítani szeretek, engem ez tölt el jó érzéssel.
Most előrendelheted
a We Love Budapest új könyvét!
Nagy hírünk van, nemsokára könyvünk jelenik meg! Nem kevesebbre vállalkoztunk a We Love Budapest újságíróiként, mint hogy megírjuk Budapest mind a 23 kerületének történetét.
A színes grafikákkal és fotókkal illusztrált könyvet itt most elő is rendelhetitek, hogy biztosan ne maradjatok le róla!
hirdetés
